Where is the good life?
I DON'T REALLY KNOW WHO I AM IT'S TIME FOR ME TO TAKE A STAND I NEED A CHANGE AND I NEED IT FAST I KNOW THAT ANY DAY COULD BE THE LAST ALL I WANT IS A LITTHLE OF THE GOOD LIFE ALL I NEED IS A LITTLE OF THE GOOD TIME ALL I WANT IS A LITTHLE OF THE GOOD LIFE ALL I NEED IS A LITTLE OF THE GOOD TIME
A magánytól kell megóvnod. Ne harcolj értem, hanem légy velem! Erre van szükségem.
Nem stimmel valami. Érzem, hogy valami nincs rendjén. Nem, helyesbítek. Semmi sincs rendjén. A családom, a barátaim, a szerelmem, az életem, Én. Fogalmam sincs, hogy mi változott meg, de már semmi sem a régi. Más vagyok, minden más. Elvesztem, az események magukkal rántottak. A tanulmányi eredményeim se perc alatt megváltoztak, de most ez a legkisebb bajom…
De vajon mikor? Mikor történt ez a nagy változás? Egyáltalán mikor kezdődött el? Amikor az én Vadócom eltűnt? Amikor a nagyapám, egy balesetnek köszönhetően, a háború áldozatává vált? Mikor apám elutazott és azóta sem jött vissza? Mikor?
Érzem, hogy az életem, az énem szépen lassan szétesik. Próbálom megállítani, visszatartani a pusztulást, de nem megy. Elgyengültem, nem tudok harcolni. Nem látom a sötét alagút végén a fényt. Sehol sem látom. Körülöttem minden fekete, homályos és úgy érzem ezen a világon senki, de abszolút senki nem tud segíteni.
Tudom és látom is, nap, mint nap, hogy Chris, a családom és mindenki próbál rajtam segíteni, de minden erőfeszítésük hiábavaló.
Nem akarom, hogy szenvedjenek. Bármennyire is támogatnak, vigasztalnak, nem tudnak rajtam segíteni, sem ők, sem a próbálkozásaik. És ez nekem is fáj, hisz minden egyes nap annak vagyok a szemtanúja, hogy a családom kínlódik. Viszont sosem adják fel, összetartanak. A szeretet összekapcsolja őket. És én? Hol vagyok én…? Nem tudom. Talán sehol. Nem érzem, hogy a Wood családhoz tartoznék. Mintha nem egy lennék közéjük, hanem egy ismeretlen. Egy alak, csak valaki.
Mi bánt? Sok minden! Meg se próbálom felsorolni az összes baj, fájdalom és szenvedés okait.
Mióta Suet elrabolták sok minden megváltozott, és bár visszajött, megtalálták, még sincs velem. Visszakerült hozzánk, de egyre jobban azt érzem, hogy csak a teste van itt. Az igazi énje, az valódi Sue nincs közöttünk és ki tudja… Lehet, hogy soha többé nem látom viszont.
Én megpróbáltam, nem is egyszer. Közel lenni hozzá, vele nevetni és örülni, de sikertelenül. Ő nem az, aki volt. És én is megváltoztam… Míg ő távol volt, kaptam pár pofont az élettől. Hát ez az? Így kezdődik a nagybetűs élet? És ha ez csak a kezdet, akkor milyen maga a lét? Milyen az, amikor az ember teljesen magára marad? Bár magányosnak érzem magam, tudom, hogy mellettem vannak a rokonaim. De milyen lesz, amikor nem lesz senkim? Túlélem? Vagy csak feladom? Nem tudni…
Noha a könnyű út nem az én asztalom, mégis megvan rá az esélye, hogy nem fogom bírni, összeroppanok és teljesen elveszek. Azt hiszem eddig túl könnyű életem volt. Őszintén szólva visszasírom a régi problémákat. Amikor csak pár libával kellett összekapnom, vagy csupán egy-egy bájitalt, bűbájt gyakorolnom.
Lassan kezdem megérteni, hogy miért a ravaszok, a gonoszak házába kerültem… sosem voltam egy angyalka, de most… Egy szörnyeteg vagyok. Undorodom attól, amivé váltam. Hogy nem érdekelnek a körülöttem lévők. Nézem, ahogy a családom szenved, miattam is, de nem tudok nekik segítséget nyújtani. Sehogy sem. Az egyetlen dolog, ami nyugtat, hogy együtt vannak. Tudom, hogy így mindenre képesek és nem létezik olyan akadály, ami vissza tudná őket tartani.
Tegnap egy fontos döntést hoztam. Elutazom. Messzire. A családomtól, az otthonomtól, mindentől. És mindenkitől. Szükségem van az egyedüllétre. Nem bírom nézni, ahogy Chris küszköd, gyötri magát, emésztődik mellettem. Pillanatnyilag olyan vagyok számára, mint egy betegség. Egy pusztító kór. Túlságosan is szeretem, hogy ezt tegyem vele. Tudom, hogy az elején utálni fog, amiért szó nélkül elutaztam, tudom, hogy keresni fog, hogy mérgelődik majd, de ez lesz a legjobb. Neki is és mindenkinek. Nem csak miatta teszem, hanem a családom érdekében is. Kell egy kis idő, hogy megtaláljam magam. És ha magamra találtam, visszajövök. Tudatában vagyok annak, hogy Sam azt fogja mondani, olyannak szeret, amilyen vagyok, voltam, leszek. De ezt nem tudhatja. Ő azt gondolja, hogy ez csak egy ideiglenes időszak. Egy rakás dolgon kellett túltennem magam, és ez sok volt egyszerre. Lehet, hogy igaza van, vagy legbelül ő is tudja, hogy ez nem így van, és csak azért próbálja bebeszélni magának, mert nem akar elveszíteni. Én sem szeretném távol tudni magamtól, de muszáj. Egyelőre csak a terhére lennék. És ezt én nem szeretném. Inkább távol maradok tőle, minthogy lássam, ahogy tönkreteszi magát miattam. Képtelen vagyok erre. Tisztában vagyok azzal, hogy lehet, talál valakit a helyemre, míg visszatérek. Ha így lesz, a szívem apró darabkái még kisebb szilánkokra fog törni, de nem követelhetem tőle, hogy várjon, míg visszatérek. Az túl önző dolog lenne részemről. Ha egy nap úgy dönt, hogy mással boldog lenne, talán annál is, minthogy velem legyen, elfogadom, hisz számomra az ő öröme a legfontosabb.
• • •
Nem stimmel valami. Érzem, hogy valami nincs rendjén. Nem, helyesbítek. Semmi sincs rendjén. A családom, a barátaim, a szerelmem, az életem, Én. Fogalmam sincs, hogy mi változott meg, de már semmi sem a régi. Más vagyok, minden más. Elvesztem, az események magukkal rántottak. A tanulmányi eredményeim se perc alatt megváltoztak, de most ez a legkisebb bajom…
De vajon mikor? Mikor történt ez a nagy változás? Egyáltalán mikor kezdődött el? Amikor az én Vadócom eltűnt? Amikor a nagyapám, egy balesetnek köszönhetően, a háború áldozatává vált? Mikor apám elutazott és azóta sem jött vissza? Mikor?
Érzem, hogy az életem, az énem szépen lassan szétesik. Próbálom megállítani, visszatartani a pusztulást, de nem megy. Elgyengültem, nem tudok harcolni. Nem látom a sötét alagút végén a fényt. Sehol sem látom. Körülöttem minden fekete, homályos és úgy érzem ezen a világon senki, de abszolút senki nem tud segíteni.
Tudom és látom is, nap, mint nap, hogy Chris, a családom és mindenki próbál rajtam segíteni, de minden erőfeszítésük hiábavaló.
Nem akarom, hogy szenvedjenek. Bármennyire is támogatnak, vigasztalnak, nem tudnak rajtam segíteni, sem ők, sem a próbálkozásaik. És ez nekem is fáj, hisz minden egyes nap annak vagyok a szemtanúja, hogy a családom kínlódik. Viszont sosem adják fel, összetartanak. A szeretet összekapcsolja őket. És én? Hol vagyok én…? Nem tudom. Talán sehol. Nem érzem, hogy a Wood családhoz tartoznék. Mintha nem egy lennék közéjük, hanem egy ismeretlen. Egy alak, csak valaki.
Mi bánt? Sok minden! Meg se próbálom felsorolni az összes baj, fájdalom és szenvedés okait.
Mióta Suet elrabolták sok minden megváltozott, és bár visszajött, megtalálták, még sincs velem. Visszakerült hozzánk, de egyre jobban azt érzem, hogy csak a teste van itt. Az igazi énje, az valódi Sue nincs közöttünk és ki tudja… Lehet, hogy soha többé nem látom viszont.
Én megpróbáltam, nem is egyszer. Közel lenni hozzá, vele nevetni és örülni, de sikertelenül. Ő nem az, aki volt. És én is megváltoztam… Míg ő távol volt, kaptam pár pofont az élettől. Hát ez az? Így kezdődik a nagybetűs élet? És ha ez csak a kezdet, akkor milyen maga a lét? Milyen az, amikor az ember teljesen magára marad? Bár magányosnak érzem magam, tudom, hogy mellettem vannak a rokonaim. De milyen lesz, amikor nem lesz senkim? Túlélem? Vagy csak feladom? Nem tudni…
Noha a könnyű út nem az én asztalom, mégis megvan rá az esélye, hogy nem fogom bírni, összeroppanok és teljesen elveszek. Azt hiszem eddig túl könnyű életem volt. Őszintén szólva visszasírom a régi problémákat. Amikor csak pár libával kellett összekapnom, vagy csupán egy-egy bájitalt, bűbájt gyakorolnom.
Lassan kezdem megérteni, hogy miért a ravaszok, a gonoszak házába kerültem… sosem voltam egy angyalka, de most… Egy szörnyeteg vagyok. Undorodom attól, amivé váltam. Hogy nem érdekelnek a körülöttem lévők. Nézem, ahogy a családom szenved, miattam is, de nem tudok nekik segítséget nyújtani. Sehogy sem. Az egyetlen dolog, ami nyugtat, hogy együtt vannak. Tudom, hogy így mindenre képesek és nem létezik olyan akadály, ami vissza tudná őket tartani.
Tegnap egy fontos döntést hoztam. Elutazom. Messzire. A családomtól, az otthonomtól, mindentől. És mindenkitől. Szükségem van az egyedüllétre. Nem bírom nézni, ahogy Chris küszköd, gyötri magát, emésztődik mellettem. Pillanatnyilag olyan vagyok számára, mint egy betegség. Egy pusztító kór. Túlságosan is szeretem, hogy ezt tegyem vele. Tudom, hogy az elején utálni fog, amiért szó nélkül elutaztam, tudom, hogy keresni fog, hogy mérgelődik majd, de ez lesz a legjobb. Neki is és mindenkinek. Nem csak miatta teszem, hanem a családom érdekében is. Kell egy kis idő, hogy megtaláljam magam. És ha magamra találtam, visszajövök. Tudatában vagyok annak, hogy Sam azt fogja mondani, olyannak szeret, amilyen vagyok, voltam, leszek. De ezt nem tudhatja. Ő azt gondolja, hogy ez csak egy ideiglenes időszak. Egy rakás dolgon kellett túltennem magam, és ez sok volt egyszerre. Lehet, hogy igaza van, vagy legbelül ő is tudja, hogy ez nem így van, és csak azért próbálja bebeszélni magának, mert nem akar elveszíteni. Én sem szeretném távol tudni magamtól, de muszáj. Egyelőre csak a terhére lennék. És ezt én nem szeretném. Inkább távol maradok tőle, minthogy lássam, ahogy tönkreteszi magát miattam. Képtelen vagyok erre. Tisztában vagyok azzal, hogy lehet, talál valakit a helyemre, míg visszatérek. Ha így lesz, a szívem apró darabkái még kisebb szilánkokra fog törni, de nem követelhetem tőle, hogy várjon, míg visszatérek. Az túl önző dolog lenne részemről. Ha egy nap úgy dönt, hogy mással boldog lenne, talán annál is, minthogy velem legyen, elfogadom, hisz számomra az ő öröme a legfontosabb.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése