• • •
A csillagok üstökösök fényerejével ragyogtak az éjszaka fedőjével takart égbolton, és ahogy a környezetem is mutatta, igencsak későre járt. Képtelen voltam aludni és a kínzó álmatlanság oka a gyomromat dióméretűvé markoló aggodalom volt.
Félig átfagyott ujjam egy szabálytalan alakú pergamendarabot morzsoltak, amit kora délután találtam az íróasztalomon. A feladója az unokatestvérem, Zack volt, aki tanulmányainak véget vetve az első legnagyobb, egyetlen szerelme és a legjobb barátnőm – s szinte a családtagommá vált Sue – nyomába szegődött. A cetli csupán egy mondatot tartalmazott, amit drága rokonom látszólag sietve firkantott fel és küldött ide hozzám: Megtaláltam, holnap reggel otthon leszünk! Ebben a gondolatban kapaszkodtam órák óta, ez a pár szó csengett szakadatlanul a fejemben, mióta megláttam az üzenetet, ezt a mondatot forgattam a számban halkan időnként. Egyszerűen túl szépnek és elképesztőnek tűnt ahhoz, hogy elhiggyem, ugyanakkor a remény édeskés íze hittel töltött el. Hinni akartam abban, hogy nemsokára ismét magunk mellett tudhatjuk Sue-t, hogy Mr. és Mrs. Gartner megtalálhatják a nyugalmat és a rengeteg sikertelenség aratása ellenére mégis a boldogságra lelhetnek, hogy Zack végre a karjaiba zárhatja a drága tündérét, és abban is, hogy végre ismét teljes lehet a családom, az életem, a saját lényem.
Rettenetesen féltem, és szokásomhoz híven igyekeztem naiv bizakodásommal elnyomni a mardosó reszketést. Remegés, amit talán nem csak a szorongás okozott, hanem az estére lehűlt levegő is, melyet a szél ide-oda fújdogált, de leginkább befelé a szobámba. Hajzatom tincsei időnként táncra perdültek a fuvallat ingerére, ahogyan az erkélyajtó mellett lefelé omoló krém és jáde zöld színű függönyrész.
Halk lépések törték meg a suttogva süvítő szél rendjét, meleg, puha takaró anyaga terült a vállaimra, és két markáns tenyér haladt el keresztbe a karba font kezeim előtt. Chris szorosan magához ölelt, majd lágy csókot nyomott az egyik oldalamra, aminek hatására halvány mosoly kúszott fel az arcomra.
- Várod már? – suttogta bele a hajamba visszafojtott lélegzettel. Némán, csupán egy kurta helyeselő fejrázással válaszoltam és mélyen beleszippantottam a hűs levegőbe, hogy lenyomjam az ismét feltörni kívánó aggodalmamat. – Ideje lenne pihenned egy kicsit, hogy holnapra friss és üde legyél. – tanácsolta Chris, habár tudta, hogy vajmi kevés esély van arra, hogy képes legyek akárcsak egy pillanatra is lehunyni a szemem.
Az éjszaka pokolian lassan telt, és noha rettenetesen igyekeztem álomba merülni, minden próbálkozásom hiábavaló volt. Chris jelenléte, békés szuszogása és egyenletesen fel-le mozgó mellkasa némileg nyugtatott, de a gyomromat piciny golyóvá gyűrte félelem miatt még a lélegzetvétel is nehezemre esett időnként.
Nem is tudom, hogy mikor aludhattam el, mindössze a gondolataim töretlen cikázására emlékeztem, viszont amikor reggel Chris hangjára keltem, szinte biztos voltam abban, hogy a fáradtság nyomott el. - Cathy, Zack hazaért… - közölte szellőpusmogásnál nem erősebb hangszínezeten. Tenyere a felsőkaromon helyezkedett, csokoládébarna tekintete pedig az arcomon. Szemeim azon nyomban kipattantak, a szívem vad zakatolásba fogott, én pedig valósággal kiugrottam az ágyamból, miután kibújtam a takaróm melegéből. – De… - folytatta Chris, azonban a kis szócska semmi hatást nem gyakorolt rám. Épp hogy magamra kaptam a selyem köntösöm, mezitláb már rohantam is a fürdőbe az öltözőszobámon keresztül, ahol le is dobtam az imént említett ruhadarabot. Bent, a fali tükör előtti elefántcsont színű asztalkáról felvettem egy csatot, amivel gyorsan feltűztem a hajam, majd kibújtam a maradék ruhámból és egy-kettőre le is zuhanyoztam. Sec-perc alatt felöltöztem és a szobámba, az ágyamon ülő Chrishez léptem.
- Mehetünk! – jegyeztem meg, miközben megfogtam a kezénél arra várva, hogy hoppanáljon. Különös aggodalmat véltem felfedezni a folyékony csokoládé íriszeiben, de mivel egy szót sem szólt, igyekeztem úgy tenni, mint aki észre sem vette.
Chris felállt az ágy széléről, majd csókot nyomott a homlokomra. Nagy levegőt vett és egyenesen Zack unokatestvérem házába repített minket.
Négy hónap…
Négy hónap, mióta Sue eltűnt, és Zack most megtalálta. Minden visszakerül a rendes kerékvágásba, és újra azt az életet élhetjük majd, amiben két undok, jelentéktelen lány - Sabrina és Cornelia - volt a legnagyobb problémánk.
Amikor Chris-szel megérkeztünk az Estevanez birtokra, Zack szülei a nappaliban ültek. Luisa néni tekintete furcsa kétségbeesést sugárzott, egyik keze lengén, haránt állt a hasának, még a másik a keresztbe tett vékony lábain pihent. Az utóbbi tenyerét Sebastian bácsi ujjai biztató markukban zárták.
- Hol vannak? – tértem rá a lényegre, amint finoman megpusziltam Chris ajkait annak hálául, hogy elkísért.
- Zack fent van, a szobájában – válaszolt a bácsikám, miután feleségével szinkronban felálltak eddigi helyeikről.
- És Sue? – böktem ki automatikusan a kérdést, midőn csupán Zack neve hangzott el. Kételyek sorai álltak fel bennem azzal kapcsolatban, hogy az unokatestvérem betartotta a tegnap délután tett ígéretét és a szülei hallgatása csak erősített a gyanúimon.
Nagyot nyeltem, hogy leküldjem a torkomban képződésnek indult gombócot, és elkeseredett pillantást vetettem Chris arcára, miután Luisa nénimék továbbra sem válaszoltak. Kilencven fokos fordulatot vettem és mint aki az életéért rohan, sebesen felszaladtam a lépcsőn. Mögöttem a nevem hangzott el, Chris szájából, azonban még csak hátra sem pillantottam, egyenesen Zack szobája felé tartottam. Rohanó lépteimet a hátrahagyott társaságomék követték, így amikor benyitottam az unokatestvérem hálójába, addigra egész díszkíséretem lett.
Zack az ágyában feküdt, valami regényt olvasott, férfias arca jobb oldalán, nagyjából két ujjal a szeme alatt vékony karcolásnyom húzódott. Unokabátyám kékes szivárványhártyai rám szegeződtek, kezével becsukta olvasmányát és maga mellett rakta le. Arca ragyogásba kezdett, ajkai széles, derűs mosolyba húzódtak.
- Cathy! – csendült fel hangja, miközben kikelt az ágyából. Noha pizsamája takarta egész testét, járásából ítélve nem történt nagyobb baja. Sőt… - El sem fogod hinni! Hajnalban dideregve egy erdőben ébre…
- Hol van Sue, Zack? – türelmetlenül félbeszakítottam. Valami azt súgta, hogy nagy baj van, főleg akkor, amikor unokatestvérem arcán a zavarodottság minden jele kiült.
- Elnézést, de… kicsoda? – kérdezte vissza tétován. A riadalom úrrá lett rajtam, a kétségbeesés vastag ködként körbelengte az eszem, így gondolkodás nélkül lerohantam Zack-et és a pizsama felsőjénél ragadtam meg.
- Hol van Sue, Zack? Válaszolj! – ismételtem meg a kérdésem, de ezúttal ordítva, miközben agresszívan rángattam a markomba zárt finom anyagot. A búskomorság eluralkodott rajtam, és megnyitotta könnycsatornáimat.
- Cathleen! – szólalt meg Luisa nénim.
- Te szent Merlin! Mi bajod van, Cath? Nem tudom, kicsoda ez a Sue, vagy ahogy hívják… - bizonygatta Zack, miközben egy helyben állt és értetlenül - talán egy kicsit ijedten is - bámult az arcomba.
- Cathy, Cathy, Cathy… - Chris igyekezett lenyugtatni és ugyanabban az időben leszedni a haverjáról. – Nem emlékszik rá, angyalom… - jegyezte meg, amikor megragadott a vállaimnál. Abban a pillanatban elengedtem unokabátyámat, majd egyik szabad kezemmel megtöröltem a könnyáztatta arcom.
- Mit értesz azalatt, hogy nem emlékszik rá? – kérdeztem zokogva. Észre sem vettem, hogy fennhangon pityergek, csak most, hogy Chrisre pillantottam. – És te tudtál róla? - tettem fel egy újabb kérdést, ezúttal teljesen ledöbbenve. – És ti is tisztában voltatok ezzel? – tekintetemet a felnőttekre szegeztem. – Akkor hozzátok vissza az emlékeit! Az exmemoriam visszafordítható, nem? Minden felnőtt képes rá, nincs igazam? – zúdítottam a kérdéseimet a velem szemben állókra. Luisa néni szemei könnyekbe lábadtak, kezét a szája elé rakta és keserűséggel az arcán megrázta a fejét. Sebastian bácsi csupán a padlóra meredt.
- Itt másról van szó, Cathy. Csak az tudja feloldani az átkot, aki a hatása alá kényszerítette Zacket. – szólalt meg végül Seb bácsi.
- Mi folyik itt? – törte meg a pillanatnyi csendet Zack. Hátravetettem rá egy pillantást, majd ismét Chrisre irányítottam könnyekben úszó szemeimet.
- Tudtál erről és hagytad, hogy eddig reménykedjek? Hogy tehettél ilyet? – mindkét kezem ujjait ökölbe szorítottam és legszívesebben belebokszoltam volna Chris mellkasába… de végül nem tettem. Helyette a hajamba túrtam, hogy hátraküldjem a rakoncátlan hajtincseket, amik az arcomra ragadtak. Továbbra is hangosan zokogtam, és noha nem szokásom, most képtelen voltam abbahagyni.
Chris tett egy lépést felém, de azon nyomban megállítottam. A szürke szőnyeget pasztázva a homlokomra tapasztottam a tenyerem, ami mostanra jéghideg volt annak köszönhetően, hogy kiment belőle a vér. Abban reménykedtem, hogy le tudom hűteni egy kicsit a fejem, de ez sajnos kevés volt ahhoz.
Teljesen kiborultam, minden ábrándképem a tökéletes jövőről összegyűrődött lelki szemeim előtt, majd lángokra lobbant és szürke hamuvá égett.
Kikerültem Christ és utat fúrtam magamnak Zack szülei között, akik az ajtóban álltak.
- Cathy, várj! – szólt utánam Christopher, de eszem ágában sem volt akár csak egy pillanatra is megállni, vagy megvárni őt. Haragudtam rá, iszonyatosan mérges voltam azért, mert nem mondta el, amit tudott.
Leszaladtam a lépcsőn, és a nappaliba érve a kandallóhoz siettem. Nagyot markoltam a hop-porból, majd a kandalló ropogó tüzére dobtam. A lángnyelvek smaragdzölddé változtak jelezve, hogy ártalmatlanokká váltak. Közéjük léptem, Chris pedig pont akkorra ért le.
- Wood birtok! – ejtettem ki hangosan és tisztán érthetően az úti célomat, majd becsuktam a szemem. Újabb adag könnyek szántották végig az arcomat.
Amikor hazaérkeztem, Chris már a nappaliban várt. Nem lepett meg, hisz egyértelmű volt számomra, hogy követni fog… ezen kívül a hoppanálás gyorsabb, mint a hop-porral való utazás.
- Cathy… beszélj hozzám! – szólt kétségbeesetten, amikor elhaladtam mellette és még csak pillantást sem vetettem rá. A karomnál fogva kapott el én pedig kihúztam az ujjai fogságából a kezem.
- Becsaptál, Chris… becsaptál! – folytattam ott, ahol abbahagytam: továbbra sem tudtam visszafogni a hangos pityeregést.
- Nem hagytál lehetőséget, hogy elmondjam, Angyalom…
- Csak menj el, Chris… - szipogtam – csak menj el, kérlek…
Felrohantam az emeletre, és amint beléptem a szobámba, az öltözőhelyiségembe szaladtam. Levettem az egyik magas üvegpolcról egy közepes bőröndöt, majd felraktam a kis, fehér kanapémra. Találomra beledobtam pár vastagabb és vékonyabb ruhadarabot, és néhány képet, amit a szobám különböző sarkaiból hoztam el, köztük olyat is, amin Chris-szel szerepeltem.
A gondolataim ismét vadul cikáztak, az érzületeim is hasonlóképpen gomolyogtak egész lényemben. Nem voltam tisztában azzal, mi értelme keresni Sue-t, ha mindenki Zack sorsára jut… nem akarom elfelejteni, vissza szeretném kapni, borzasztóan nagyon! És soha senkinek, de senkinek nem engedném, hogy kitörölje az emlékét a fejemből. Előbb halok meg, minthogy eltűrjem, hogy bárki elvegye tőlem azt a keveset is, ami belőle maradt.
- Feeney, Tarkey! – szólítottam a házimanókat, miközben egy darab pergamenre üzenetet írtam a szüleimnek arról, hogy hova megyek. Összehajtottam a papírt, majd kihoztam a csomagomat a másik helyiségből.
- Ezt add át Mrs. Woodnak – pillantottam Tarkeyre, majd íriszeimet Feeney-re szegeztem. – Irány Athén, Feeney! – nyújtottam a kezem a házimanó felé. El akarok tűnni egy időre…
Félig átfagyott ujjam egy szabálytalan alakú pergamendarabot morzsoltak, amit kora délután találtam az íróasztalomon. A feladója az unokatestvérem, Zack volt, aki tanulmányainak véget vetve az első legnagyobb, egyetlen szerelme és a legjobb barátnőm – s szinte a családtagommá vált Sue – nyomába szegődött. A cetli csupán egy mondatot tartalmazott, amit drága rokonom látszólag sietve firkantott fel és küldött ide hozzám: Megtaláltam, holnap reggel otthon leszünk! Ebben a gondolatban kapaszkodtam órák óta, ez a pár szó csengett szakadatlanul a fejemben, mióta megláttam az üzenetet, ezt a mondatot forgattam a számban halkan időnként. Egyszerűen túl szépnek és elképesztőnek tűnt ahhoz, hogy elhiggyem, ugyanakkor a remény édeskés íze hittel töltött el. Hinni akartam abban, hogy nemsokára ismét magunk mellett tudhatjuk Sue-t, hogy Mr. és Mrs. Gartner megtalálhatják a nyugalmat és a rengeteg sikertelenség aratása ellenére mégis a boldogságra lelhetnek, hogy Zack végre a karjaiba zárhatja a drága tündérét, és abban is, hogy végre ismét teljes lehet a családom, az életem, a saját lényem.
Rettenetesen féltem, és szokásomhoz híven igyekeztem naiv bizakodásommal elnyomni a mardosó reszketést. Remegés, amit talán nem csak a szorongás okozott, hanem az estére lehűlt levegő is, melyet a szél ide-oda fújdogált, de leginkább befelé a szobámba. Hajzatom tincsei időnként táncra perdültek a fuvallat ingerére, ahogyan az erkélyajtó mellett lefelé omoló krém és jáde zöld színű függönyrész.
Halk lépések törték meg a suttogva süvítő szél rendjét, meleg, puha takaró anyaga terült a vállaimra, és két markáns tenyér haladt el keresztbe a karba font kezeim előtt. Chris szorosan magához ölelt, majd lágy csókot nyomott az egyik oldalamra, aminek hatására halvány mosoly kúszott fel az arcomra.
- Várod már? – suttogta bele a hajamba visszafojtott lélegzettel. Némán, csupán egy kurta helyeselő fejrázással válaszoltam és mélyen beleszippantottam a hűs levegőbe, hogy lenyomjam az ismét feltörni kívánó aggodalmamat. – Ideje lenne pihenned egy kicsit, hogy holnapra friss és üde legyél. – tanácsolta Chris, habár tudta, hogy vajmi kevés esély van arra, hogy képes legyek akárcsak egy pillanatra is lehunyni a szemem.
Az éjszaka pokolian lassan telt, és noha rettenetesen igyekeztem álomba merülni, minden próbálkozásom hiábavaló volt. Chris jelenléte, békés szuszogása és egyenletesen fel-le mozgó mellkasa némileg nyugtatott, de a gyomromat piciny golyóvá gyűrte félelem miatt még a lélegzetvétel is nehezemre esett időnként.
Nem is tudom, hogy mikor aludhattam el, mindössze a gondolataim töretlen cikázására emlékeztem, viszont amikor reggel Chris hangjára keltem, szinte biztos voltam abban, hogy a fáradtság nyomott el. - Cathy, Zack hazaért… - közölte szellőpusmogásnál nem erősebb hangszínezeten. Tenyere a felsőkaromon helyezkedett, csokoládébarna tekintete pedig az arcomon. Szemeim azon nyomban kipattantak, a szívem vad zakatolásba fogott, én pedig valósággal kiugrottam az ágyamból, miután kibújtam a takaróm melegéből. – De… - folytatta Chris, azonban a kis szócska semmi hatást nem gyakorolt rám. Épp hogy magamra kaptam a selyem köntösöm, mezitláb már rohantam is a fürdőbe az öltözőszobámon keresztül, ahol le is dobtam az imént említett ruhadarabot. Bent, a fali tükör előtti elefántcsont színű asztalkáról felvettem egy csatot, amivel gyorsan feltűztem a hajam, majd kibújtam a maradék ruhámból és egy-kettőre le is zuhanyoztam. Sec-perc alatt felöltöztem és a szobámba, az ágyamon ülő Chrishez léptem.
- Mehetünk! – jegyeztem meg, miközben megfogtam a kezénél arra várva, hogy hoppanáljon. Különös aggodalmat véltem felfedezni a folyékony csokoládé íriszeiben, de mivel egy szót sem szólt, igyekeztem úgy tenni, mint aki észre sem vette.
Chris felállt az ágy széléről, majd csókot nyomott a homlokomra. Nagy levegőt vett és egyenesen Zack unokatestvérem házába repített minket.
Négy hónap…
Négy hónap, mióta Sue eltűnt, és Zack most megtalálta. Minden visszakerül a rendes kerékvágásba, és újra azt az életet élhetjük majd, amiben két undok, jelentéktelen lány - Sabrina és Cornelia - volt a legnagyobb problémánk.
Amikor Chris-szel megérkeztünk az Estevanez birtokra, Zack szülei a nappaliban ültek. Luisa néni tekintete furcsa kétségbeesést sugárzott, egyik keze lengén, haránt állt a hasának, még a másik a keresztbe tett vékony lábain pihent. Az utóbbi tenyerét Sebastian bácsi ujjai biztató markukban zárták.
- Hol vannak? – tértem rá a lényegre, amint finoman megpusziltam Chris ajkait annak hálául, hogy elkísért.
- Zack fent van, a szobájában – válaszolt a bácsikám, miután feleségével szinkronban felálltak eddigi helyeikről.
- És Sue? – böktem ki automatikusan a kérdést, midőn csupán Zack neve hangzott el. Kételyek sorai álltak fel bennem azzal kapcsolatban, hogy az unokatestvérem betartotta a tegnap délután tett ígéretét és a szülei hallgatása csak erősített a gyanúimon.
Nagyot nyeltem, hogy leküldjem a torkomban képződésnek indult gombócot, és elkeseredett pillantást vetettem Chris arcára, miután Luisa nénimék továbbra sem válaszoltak. Kilencven fokos fordulatot vettem és mint aki az életéért rohan, sebesen felszaladtam a lépcsőn. Mögöttem a nevem hangzott el, Chris szájából, azonban még csak hátra sem pillantottam, egyenesen Zack szobája felé tartottam. Rohanó lépteimet a hátrahagyott társaságomék követték, így amikor benyitottam az unokatestvérem hálójába, addigra egész díszkíséretem lett.
Zack az ágyában feküdt, valami regényt olvasott, férfias arca jobb oldalán, nagyjából két ujjal a szeme alatt vékony karcolásnyom húzódott. Unokabátyám kékes szivárványhártyai rám szegeződtek, kezével becsukta olvasmányát és maga mellett rakta le. Arca ragyogásba kezdett, ajkai széles, derűs mosolyba húzódtak.
- Cathy! – csendült fel hangja, miközben kikelt az ágyából. Noha pizsamája takarta egész testét, járásából ítélve nem történt nagyobb baja. Sőt… - El sem fogod hinni! Hajnalban dideregve egy erdőben ébre…
- Hol van Sue, Zack? – türelmetlenül félbeszakítottam. Valami azt súgta, hogy nagy baj van, főleg akkor, amikor unokatestvérem arcán a zavarodottság minden jele kiült.
- Elnézést, de… kicsoda? – kérdezte vissza tétován. A riadalom úrrá lett rajtam, a kétségbeesés vastag ködként körbelengte az eszem, így gondolkodás nélkül lerohantam Zack-et és a pizsama felsőjénél ragadtam meg.
- Hol van Sue, Zack? Válaszolj! – ismételtem meg a kérdésem, de ezúttal ordítva, miközben agresszívan rángattam a markomba zárt finom anyagot. A búskomorság eluralkodott rajtam, és megnyitotta könnycsatornáimat.
- Cathleen! – szólalt meg Luisa nénim.
- Te szent Merlin! Mi bajod van, Cath? Nem tudom, kicsoda ez a Sue, vagy ahogy hívják… - bizonygatta Zack, miközben egy helyben állt és értetlenül - talán egy kicsit ijedten is - bámult az arcomba.
- Cathy, Cathy, Cathy… - Chris igyekezett lenyugtatni és ugyanabban az időben leszedni a haverjáról. – Nem emlékszik rá, angyalom… - jegyezte meg, amikor megragadott a vállaimnál. Abban a pillanatban elengedtem unokabátyámat, majd egyik szabad kezemmel megtöröltem a könnyáztatta arcom.
- Mit értesz azalatt, hogy nem emlékszik rá? – kérdeztem zokogva. Észre sem vettem, hogy fennhangon pityergek, csak most, hogy Chrisre pillantottam. – És te tudtál róla? - tettem fel egy újabb kérdést, ezúttal teljesen ledöbbenve. – És ti is tisztában voltatok ezzel? – tekintetemet a felnőttekre szegeztem. – Akkor hozzátok vissza az emlékeit! Az exmemoriam visszafordítható, nem? Minden felnőtt képes rá, nincs igazam? – zúdítottam a kérdéseimet a velem szemben állókra. Luisa néni szemei könnyekbe lábadtak, kezét a szája elé rakta és keserűséggel az arcán megrázta a fejét. Sebastian bácsi csupán a padlóra meredt.
- Itt másról van szó, Cathy. Csak az tudja feloldani az átkot, aki a hatása alá kényszerítette Zacket. – szólalt meg végül Seb bácsi.
- Mi folyik itt? – törte meg a pillanatnyi csendet Zack. Hátravetettem rá egy pillantást, majd ismét Chrisre irányítottam könnyekben úszó szemeimet.
- Tudtál erről és hagytad, hogy eddig reménykedjek? Hogy tehettél ilyet? – mindkét kezem ujjait ökölbe szorítottam és legszívesebben belebokszoltam volna Chris mellkasába… de végül nem tettem. Helyette a hajamba túrtam, hogy hátraküldjem a rakoncátlan hajtincseket, amik az arcomra ragadtak. Továbbra is hangosan zokogtam, és noha nem szokásom, most képtelen voltam abbahagyni.
Chris tett egy lépést felém, de azon nyomban megállítottam. A szürke szőnyeget pasztázva a homlokomra tapasztottam a tenyerem, ami mostanra jéghideg volt annak köszönhetően, hogy kiment belőle a vér. Abban reménykedtem, hogy le tudom hűteni egy kicsit a fejem, de ez sajnos kevés volt ahhoz.
Teljesen kiborultam, minden ábrándképem a tökéletes jövőről összegyűrődött lelki szemeim előtt, majd lángokra lobbant és szürke hamuvá égett.
Kikerültem Christ és utat fúrtam magamnak Zack szülei között, akik az ajtóban álltak.
- Cathy, várj! – szólt utánam Christopher, de eszem ágában sem volt akár csak egy pillanatra is megállni, vagy megvárni őt. Haragudtam rá, iszonyatosan mérges voltam azért, mert nem mondta el, amit tudott.
Leszaladtam a lépcsőn, és a nappaliba érve a kandallóhoz siettem. Nagyot markoltam a hop-porból, majd a kandalló ropogó tüzére dobtam. A lángnyelvek smaragdzölddé változtak jelezve, hogy ártalmatlanokká váltak. Közéjük léptem, Chris pedig pont akkorra ért le.
- Wood birtok! – ejtettem ki hangosan és tisztán érthetően az úti célomat, majd becsuktam a szemem. Újabb adag könnyek szántották végig az arcomat.
Amikor hazaérkeztem, Chris már a nappaliban várt. Nem lepett meg, hisz egyértelmű volt számomra, hogy követni fog… ezen kívül a hoppanálás gyorsabb, mint a hop-porral való utazás.
- Cathy… beszélj hozzám! – szólt kétségbeesetten, amikor elhaladtam mellette és még csak pillantást sem vetettem rá. A karomnál fogva kapott el én pedig kihúztam az ujjai fogságából a kezem.
- Becsaptál, Chris… becsaptál! – folytattam ott, ahol abbahagytam: továbbra sem tudtam visszafogni a hangos pityeregést.
- Nem hagytál lehetőséget, hogy elmondjam, Angyalom…
- Csak menj el, Chris… - szipogtam – csak menj el, kérlek…
Felrohantam az emeletre, és amint beléptem a szobámba, az öltözőhelyiségembe szaladtam. Levettem az egyik magas üvegpolcról egy közepes bőröndöt, majd felraktam a kis, fehér kanapémra. Találomra beledobtam pár vastagabb és vékonyabb ruhadarabot, és néhány képet, amit a szobám különböző sarkaiból hoztam el, köztük olyat is, amin Chris-szel szerepeltem.
A gondolataim ismét vadul cikáztak, az érzületeim is hasonlóképpen gomolyogtak egész lényemben. Nem voltam tisztában azzal, mi értelme keresni Sue-t, ha mindenki Zack sorsára jut… nem akarom elfelejteni, vissza szeretném kapni, borzasztóan nagyon! És soha senkinek, de senkinek nem engedném, hogy kitörölje az emlékét a fejemből. Előbb halok meg, minthogy eltűrjem, hogy bárki elvegye tőlem azt a keveset is, ami belőle maradt.
- Feeney, Tarkey! – szólítottam a házimanókat, miközben egy darab pergamenre üzenetet írtam a szüleimnek arról, hogy hova megyek. Összehajtottam a papírt, majd kihoztam a csomagomat a másik helyiségből.
- Ezt add át Mrs. Woodnak – pillantottam Tarkeyre, majd íriszeimet Feeney-re szegeztem. – Irány Athén, Feeney! – nyújtottam a kezem a házimanó felé. El akarok tűnni egy időre…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése